Friedrich von Schiller A ZARÁNDOK Már életem tavaszában Vándor kedvem tovavitt, Odahagytam szülőházam S ifjúságom társait. Örökséget, gazdagságot Elvetettem könnyedén, S gyermek-hittel, egy zarándok- Bottal útra keltem én. Vitt a remény büszke szárnya S titkos szóval a hit is; Hang zendült; menj, utad tárva, messze napkeletre visz. Míg nem nyílik rád a fényes Arany kapu, mely mögött Ami földi, égivé lesz: Halhatatlan és örök. Este lett, majd újra reggel, Nem pihentem soha meg; Mégse, mégse lelhettem fel, Mit a szívem keresett. Lábam elé vad ár zajlott, Hegyek állták útamat, Szakadékra dobtam pallót, Folyón vertem hidakat. Egy nagy víz tűnt föl előttem, Keletre folyt a folyam, S én sodrába beledőltem Bizakodva, boldogan. A játékos habok árja Tágas tengerre vetett; Most körülvesz pusztasága, Még sincs célom közelebb. Ah! abba a messzeségbe Nem visz palló soha át! Sosem ér a föld az égbe, S sosincs itt az odaát! (Ford.:Rónay György)